Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Vadorzófogás

196 Gerelyi hirtelen elmosolyodik. — Jól van no. Most az egyszer eleresztem kendet. Húzzuk ki csak ezt a fát a gödörből. Ezt hazaviszem. A fát kihúzzák. — Tudtam, hogy okos ember kend, békül a sógor. Még mondana valamit, de elkésik. Gerelyi hirtelen olyat lök rajta oldalvást, hogy elvágódik, éppen bele a verembe. Nagyot puffan odalent. — A fene egye meg kendet! — bődül egyet. Beárulom kendet! Megbánja ezt még kend. Ni, még a puskám is kettétört! Gerelyi a verem széléhez lép s leszól: —- Most itt marad ¥end holnapig. Addig egy kicsit koplal. Étlen, szomjan, érti? Ha én kiadom kendet, ki lesz bolond, hogy ne nekem higyjen? Ennyi esze már lehetne, vén szamár. Isten áldja meg kendet. — Sógor! Sógor! — üvöltözik a sógor — mondanék valamit. — Majd holnap, most nem érek rá, szól vissza Gerelyi félvállról és indul. Sokáig hallja útközben, hogy bőg valaki a föld alól: sógor! no de sógor!... Rá sem hederít.