Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Előszó

13 Halkszavú krónikása vagyok benne a magyar föld lelkének. Mesélek pusztai délibábról, tündérrózsás itóról; erdő csendjéről, vén asszonyok nyaráról, 'karácsonyfa-erdőről, valósággá éledt legszebb álmaimról. Mezei fasor árnyékában eltűnődöm az alkonyati égen. Lombsátor a palotám; pacsirta búzza a fülembe kedves nótáimat. Az ingovány rejtett rigyásain élvezem a legigazibb magányt. Nyári est csendjében hallgatom az aratók dalát s lesem a holdvilágot, hogyan kapaszkodik a falombok közt az ég zenitje félé. Megmutatom a hajnal arcát s az erdei éjszakát. Előttem vívják párbajukat az erdő basái. Megihletőm a nagy természet, amelynek a szépsége sohasem hervad el. A rónák virágos mesgyéin Isten ecsetjének a színei kápráztatnak. Az erdő a templomom. A sziklatömbök oltáraim. A lomb zúgása zsolozsma, a vihar bugása orgonaszó, amellyel együtt imádkozom. Érzések tengerdagálya himbál végig a mindenségem Megszólaltatom a szabad élet fiait. Embereket, akiknek a tipusai eltűnőiéiben vannak. Némelyikből egy-két emberöltő múlva hírmondó sem marad. Már a híres magyar