Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Ázás-fázás

147 Az ég egyszerre beborúlt és legnagyobb rémületemre esőcseppek hullottak a kezemre. Ha esni talál, elmossa a vért; de elmossa a nyomot is. Akkor mindennek vége! Pedig: esni „talált". Eleinte csak úgy szemecskélve, ködszerűen; azután mindjobban nekieredve; végül a szó szoros értelmében zuhogott. Mire megállapítottam, hogy a helyzet immár teljesen reménytelen, már bőrig áztam. Most már hiába jönne a vadőr a vérebbel, nem érne az sokat, vagy inkább semmit sem. Hisz' tíz perc alatt elmosta a záporszerű eső az egész havat, belucskolta a csapást, nyoma sem maradhatott azon sem vérnek, sem szimatnak. Most már esztelenség lett volna tovább várni. De azon az úton sem mehettem vissza, amelyen idejöttem. Azon már nincsen nyom. És különben is nagyon hosszú volna. Csaik egyet tehettem. Azt, amit a vadőr tett, aki „toronyiránt" haladva indáit neki az imént. No persze, „toronyiránt"! — Már tudniillik le, egyenesen, a völgybe és ahol hogyan lehet, rövidítve az útat, a leglehetetlenebb szakadékok között. Alig haldtam így tíz percig, ócska cipőm gummitalpa egy sziklaélbe akadva levált. 10*