Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Ázás-fázás

148 Azt a nadrágszí jjammal kötöztem a lábamfejéhez, hogy mezítláb ne maradjak. E iközben természetesen folyvást áztam. De mindennél jobban nyugtalanított az, hogy eltévedhetek és nincs aki útbaigazítson. A vadőr, ki tudja, mikor jön, ha jön, hisz' ő is ügy okoskodhatok, hogy úgysem érdemes; rólam meg azt hiszi, hogy a rendes úton igyekszem haziafelé. Nem volt más választásom, csak az, hogy akárhogyan is, levergődjem a faúsztatópatakig, amely ott folyt el a kunyhónk alatt, vályús bordázat közé szorítva. Erre a patakra előbb-utóbb rá kellett bukkannom, ha folyvást lefelé és északnak tartok. Nekivágtam elszántan. Mentem egy jó órahosszat s azalatt folyvást vert az eső. Már pacallá áztam. A pataknál azután az eső elállott, de elkezdett fújni a szél. Metsző hideg szél, amely még a velőt is meghasogatta a csontjaimban. És ekkor a patak mentén lefelé megint mentem egy órát, többet járva vízben, mint kövön. De a patak biztos „Ariadne-fonalától" eltérni mégsem mertem. Mire leértem a kunyhóhoz, majdnem megszáradt rajtam a kabátom, úgy kifújta