Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Ázás-fázás

146 Ebbe bele kellett nyugodnom; de amikor magamra maradtam, mégis bántott a vadászlelkiösmeret. Hogy ittbagyjam a sebzett szarvast és ne legyek ott, amikor az eb rávezet a vérnyomon! . . . Maradtam és keserves törtetéssel odacsetlettem-botlottam, ahol a szarvas volt, amikor rálőttem. Akkor a vadőr már messze járt. Megtaláltam a bika ősapáját és mellette csakhamar a sebvért is. Gyöngén vérzett és a vér színe nem árult el semmi különösen biztatót sem. Aggódni kezdtem. De most már annál kíváncsibb voltam. A sok sietéstől facsaróra izzadva ácsorogtam a hegyoldalban és vártam, vártam, vártam. Egyik cigarettát szíttam a másik után. Előre mentem a vércsapán lefelé, ameddig csak mertem; de megint visszatértem, mert a sűrűbe betolakodni nem akartam; hisz az esetleg ott fekvő sebzett vadat felriaszthatnám s akkor igazán sohasem látom többet. Az ilyen sebzett vad, ha felverik, addig megy, ameddig menni bír és a leggyakrabban elvész a vadász számára. Véreb nélkül nem lehet itt boldogulni. Fázni kezdtem, pedig az idő hirtelen megenyhült. De rajtam csak könnyű ruha volt, hisz* hegyet mászni nem lehet bundában.