Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Előszó

10 szcxk. Ők azok, akiket sem zord idő, sem kánikula, sem kemény fagy, sem nélkülözés, fáradság, sőt veszedelem, semmi sem riaszt vissza attól, hogy bármikor kint töltsenek a szabadban napokat,, éjszakákat. A puska mindenüvé elviszi őket és mindig készenlétben tartja vállalkozásukat. Ők ösimerik (legjobban a misztikus neszeket, bangókat, zörgéseket, színeket <és körvonalakat. Minden madarait és más állatot; valamennyinek a hangját, szokásait, élettanát. A nyomokat, ősapákat; a jeleket, mozgásokat. Figyelmüket semmi sem kerüli el. Nem látjuk a fejünk felett suhogva csattogó örvösgalambot, amikor tőlünk megriadva elszáll a fáról, mégis tudjuk, mi volt az. Valami éleset síkkant néhányszor egymás után; egy zöild harkály monológizál. Nesz támad a bokrok közt, amerre vonulunk; a zörgés ereje elárulja, hogy őz szökik előlünk. A rigó moszatolását ösomerjük, ahogy a bokrok alatt ugrál a haraszton. A mátyásmadár izgatott kárálásából kitaláljuk, hogy valami ragadozót vett észre; rókát, vagy nyesíet, vagy — embert. A szarvassuta átfurakodása a sűrűségen csak suhogtatja a lombot. A bika az agancsával kattog a gályákon. Előttünk tojásdadra hevert füves