Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Ökörnyál

116 Itt a vénasszonyok nyara és száll az ökörnyál a pusztákon. A határárok mentén vonuló akácsor citromsárga foltokat kever a saját fonnyadó zöldjébe és lassan hullatgatja a levelét. A nyári madársereg már erősen ritkulóban, minthogy a költözők egy része korán búcsúzik. Sárgarigó rég nincsen; a pityerek most „húznak" dél felé, melegebb hazába. Az igazi rovarevők, a harkályt és rokonságát kivéve, mind elmennek tőlünk télire és csak a magevők, meg a vegyesen táplálkozók maradnak, amelyek számára mindig akad olyan-amilyen terített asztal. A szekérúton búbospacsírta fut és fütyörész; rálendül egy vakondtúrásra és annak a tetején kezd kedves, lágy hangon énekelni. Ez is az ősz jele. Ez is a vénasszonyok nyarával kezdődik. Mert a búbospacsírta egész nyáron hallgat s a tyütyürűtyűjén kívül más hangot nem ad; de amikor a többi kis lantos a dalaival elnémul, akkor ő kezdi rá a magáét. Csak a mi legszebb kis szárnyas virtuózunk, a piros álarcos tengelice, csattog fel ilyenkor is csudálatosan remek koloratúrájával, amellyel a fülemilén kívül minden más szárnyas hangművészünket veri.