Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Ökörnyál

117 De hát nincs szabály kivétel nélkül- Hallottam már novemberben is pacsirtát énekelni egy gyönyörűszép késő őszi napon a Hortobágyon. Talán nem bírt a szívével az Istenadta, hogy ezt a drága magyar hazát iltt kell neki hagyni. Búcsúznak, búcsúznak, ha mégoly nehezen is ... A kakuk is koránbúcsúzó, mégis láttam októberben kaknkot. Pedig akkor már jöttek a vadludak, ami csalhatatlanul bizonyítja, hogy visszavonhatatlanul itt az ősz, sőt a vénasszonyok nyarának is vége. Szegény vénasszonyok, akiknek kötekedő csipkedésből jár ki az októberi „nyár", mennyi gyönyörűségben volna részök, ha ezt a nyarat igazán élvezhetnék! Igaz, hogy ez a mélabú gyönyörűsége; de annál megindítóbb. Lát az ember olyan aranysugárzást, amely a saját színét valósággá festi a világra; hall szokatlan hangokat, aminők máskor nincsenek; megakad a szemünk az üres fészkeken, amelyekből a boldogság örökre elköltözött; pedig mennyire ott élt bennök, akárcsak az októberi „nyárban" sütkérező, elhervadt vénasszonyok szívében. S lám, már üresek a fészkek-