Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Este

96 amíg egyszer csak hirtelen elhallgat és holtra ijedve lapul meg: karvaly süvített el fölötte. Kint, a falu szélén, vércse kering a homokos gyep fölött. Sóváran libeg az ürge-lyuk irányán, amely alatt szemfülesen moszatol a mezei mókus. Hogyha lecsap is az apró ragadozó, az ürge nem vallja kárát: nagy falat ő annak. Hanem azért alkalomadtán mégis okosabb gyíkmódra beosonni földalatti palotájába, amelyben csak az ürgeöntő cigány fog ki rajta. A rét hajlásában ködös pára kanyarog a völgyön: folyó vizéből száll fel a harmat. Elsöpri a foszlós ködöt a lég áramlása, mialatt a folyó lassú lengéssel eregeti tova hullámait, mintha elevenség lüktetne mélyében. Vizi malom pörög a parton; kerekét egyre löki, hajtja, paskolja az ár, amelynek az erejétől szerte föccsen róla a fehér hab. Túl a zúgón, szélesebb mederbe mélyed a víztömeg, az alkonyati tájkép vissza mosolyog a medence tükréből, amelybe önmagát festi bele az emelkedő part. A parti lomb alatt, neki vetve hátát egy fűzfa derekának, halász lesi, várja a szerencsét. Pedzi a horgot a játszó hal, életkedvre vidítja az esti hűvösség, amelynek a fuvalma himbálja a fűzfát s rovar-esőt hullat róla a víz felületére. Még a pöndörös is kiáll a gát fölé, onnan röpíti le karikahálóját. Türelem iskolája mind a két mulatság.