Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Proletárok

91 Messze, a táblás repceföldön, fehérhasu óriás madár legel a pompás zsenge növényen. Őrszem van elől kiállítva, muzdulatlanul tekinget szanaszét. Túzokok vannak ott, ostoba góliátok, nagy testöket nincs hova elrejteniök, óvatossággal kerülik hát a veszedelmet. Ökrösszekér mélyébe bújva, széna közül is alig birod őket lövésre kapni. A hideg semmi nekik. Kemény izmaiknak meg nem árt a fagy, csak szívósabbá teszi. De rosz lehet nekik a langyos déli szél, amely ólmos esőből rak bilincset rájok. A boldogtalan állat egyideig csak rázza magáról a súlyos jégvizet, utoljára is szomorúan csüngeti le összefagyott szárnyát s átváltozik az alföldi rónák futással menekvő strucmadárává. Fütyölő süvítés támad a légben, vadkacsa húzott el fejünk felett. Alacsonyan repült: víz van a közelben. Mély tó, amely be nem fagy, vagy patakos meleg ér. Mohón csap le rá a hosszunyaku gácsér; zománcos feje, gyöngybabos háta csillog a sugárban. Az ilyen nyilt csatornán zajjal verekszik egy tenyérnyi vízért az úszó madár; le-lekap a fenékre s felhozza az iszapban fúródó cigányhalat. A nádas megrezzen a lármás csapkodásra; csenevész lápi farkas kullog ki belőle álmos pofával; szörnyen sovány ; nincs most béka meg egér, amivel üres gyomrát megtöltené. Őz után veszkődik, de az ügyes állat megszökik előle.