Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672
Proletárok
90 ebédlője, szinte vérpaddá vált a száraz fa tőle. A kósza varjú tisztes távolságban várt egy kis hulladékra ; volt ideje aranysárga tengericsőről, kövér mezei tücsökről álmodozni a nagy ácsorgásban. Valóságos könyv van előtted, csak olvasni kell tudnod belőle. Ezek a nyomok odavezetnek mind, ahová akarod. íme, egy másik tapsifüles. Bandukolva visz a völgybe útja, tanácstalanul méri föl az egykori tarlót. Soká követheted, amig egyszerre, mintha csak elkapták volna a havat alóla, nincs nyoma többé. Vagy mégis; — úgy két ölnyire oldalt, szorosan egymás mellett, négy láb pecsétje van. Az állat maga már nem lehet messze, ezt mutatják a csalóka ugrások. Mert mielőtt nyugvóhelyet választ, egy helyből vágja ki magát néhányszor, hogy egyenes nyoma s szimatja vesszen. Óvatosan nézz szét, valahol, kavargó szél emelte hófalak közt, bizonnyal megpillantod a vackát. Szinte csodálkozol, amikor kipattan, hogyan fért el olyan szűk odúban? Megtalálod aztán a foglyot is. Ott van valahol a gazos csere szélén, ahol egy kis magva van a fűnek. Ha fölrebbented, bevált a sűrűbe. Hálásra majd kijön. Kiválaszt a síkon egy magányos zsombikot, amelynek száraz cérnás-füvében összebújva melegszik egymás testének a melegénél. Fél ilyenkor a cserétől, ahol róka és menyét lesi örökké.