Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Szüret

72 szomjas veréb bátran, szépen megfér mellette a fácánfarkú kappan. Lehallik a nóta a hegyről; vigalom, heje-huja : nem munka az, ami odafent van. Még az ökör is ütemre emeli a lábát, amint az üres hordót felvontatja a keskeny szekérúton. Nógatva bök hozzá ostora nyelével a szekér mellett kutyagoló béres, amikor az út mélyedése megakasztja a jószág haladását, mert kevesebb talál neki kijutni a jóból, ha megkésik a szüret elejéről. Aranyos ködből foszlik ki a környék; nem éget már a nap sugara, csak úgy csipegeti a harmatot a fűről, mint tarlózó vén asszony reszkető keze a búzakalászt. A köd átlátszó, könnyen keresztül néz rajta a szem; kék viganó, piros kendő, összekeveredik a tarkára vénült szőlőlevél közül kicsillanó borház fehérségével, hogy szivárványszínben úszik tőle az egész hegyoldal. A gyalogösvényt deszkásra tiporta a libasorral vonuló puttonos; a venyige megereszkedik az isten áldásának terhe alatt; görbe bicsakkal áll neki a napszámos szedő és lenyesi róla az első fürtöt, amelyet csak úgy egészben tüntet el a bajusza alatt, hogy bűvész-módra húzza ki szájából a kocsányi, kopaszon. Mire kiderül az októberi reggel, eleven panorámája mosolyog szét a szüreti képnek. Kosaras