Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A pákász

56 zik ki a kapzsiság burjánja. Jogában tudja magát a pákász; kárát senki sem vallja az ő munkájának ; a láp termése a hét kövér esztendő örökös folytatása : ki kérné számon tőle a nagy bajlódással felszedett vadfiókot, a szipolyok közül kihalászott csíkot, a hosszú lesben elejtett kócsagot?... Valamennyihez csak ő általa jut a lápkörnyék lakója; inkább kezére jár, semhogy háborgassa; nagyobb szüksége van neki a pákászra, mint annak ő rá. A lápi ember hallgatagon várja végig a reggeli harangszót: jól esik neki a csengő-bongó imára hivás. Ezt a nyelvet érti; egyéb beszédtől úgy elszokik, hogy a maga hangját se szívesen hallja. Csak a gondolkodásban van szórakozása, kivész belőle az ösztönök érzése, nem vágyik asszonyi ölelésre: szerelme a ragyogó ég és a nádtenger közt való bolyongás. Kimelegszik az idő; megül a szárnyas vad az árnyékos nád között; elhallgat a láp elevensége, csak holmi bogár zúg, meg szitakötő rezeg a levegőben. Karcsú derekú libellula feszíti meg lábát a káka buzogányán, mintha azon erőlködnék, hogy lenyomja a vízbe; azután felkap megint a tiszta kék égre és ott sürög-forog az alatta moszatoló néma ember körül, akinek futja az ideje, hogy