Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A pákász

57 riad fel tőle ; mindössze a tolla lapul meg és a fejét emelgeti hozzá, hogy könnyebb legyen a szárnya, ha a magasba kívánkoznék. Hajnal pirossága még nem is látszik az ég elején, amikor a pákász már fújja a füstöt a szúnyog ellen. Mire a virradat megnyitja előtte az enyésző éjszaka sötétségét, útra készen kanyarítja nyakába vadásztarisznyáját és óvatosan lépkedi végig a keskeny lábót. Sietős az útja, hajnali húzás csalogatja a róna-vizekhez, az ingovány szivébe. Uszómadár sokféle fajának tánciskolája a sík viztükör, amelyre visszapezsdül a külső pocsogókon vendégszereplő lápi élet, mihelyt kivirul a kora reggel. A tó széle mögött, behúzódva a nádas aljába, guggol a pákász, úgy lesi, hogy a zenebonás jókedv seregestől összehajtsa előtte a sokféle madarat, amely tucatszámra marad ott holtan, ha hosszas tanakodás után végre a csapat közé durrant. Lövése füstjét elnyeli a reggeli pára, döreje tompán visszhangzik végig a lápon, szinte feljajdul utána a nádas. Egyedül van. Érzi az istent, akinek a lelkével tele van a világ; ösztönszerű hála kél szivében a nagy alkotó iránt, akit azzal imád, hogy nem vét ellene. Mit is vétene ? A lápi levegőben nem terem bűnös ösztön; ahol nincs versengés s a bő aratásra csak kezet kell vetni, ott nem csirá-