Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A pákász

54 nincs szilárd talaj, lába alatt a puha ingovány mélysége hallgat. Az indián nincs is egyedül; társaival, s egymást védve vadássza be a messze téreket: a pákász eltemeti magát a nádasba s ha egyszer félre lép, bele az ingoványba, senki se látja többé, hirét se hallani. Csakhogy nem szokott megtévedni. Szeme olyan, mint a sólyomé ; lépése biztos és könnyű; izmainak örökös feszültsége megszoktatja vele a fürgeséget, a szünetlen figyelmet. Kint, a szárazföldön, esetlen, mint az úszó madár; de ha egyszer becsusszant nádtutaján a sikos érbe és hátat fordított az összenyirbált parcellás földnek: akkor kitágul a tüdeje és boldogan szívja a páratelt nehéz levegőt, amely édes neki, mint a szabadság, mint a korlátlan akarat. Akár ki se jönne belőle sohasem, de kénytelen vele. Őt nem lehet a lápon megtalálni. Ócska puskája a vállán; előtte a csónyikon a csíkfogó varsa, övében a kaszúr, amellyel utat vág a nádrengetegben, és villás tolórúd a kezében. A keskeny tutaj siklik a nád közt, hegyes eleje befurakodik a sűrűségbe és halk nesszel választja szét egymástól az összeszokott nádat. Csak olyan zizegés támad utána, mintha a reggeli szél ébredése sóhajtott volna egyet. Még a pihenő vízimadár se