Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Tenger

37 sége szinte megülepszik benne és sokszorosan veri vissza a vakitó tüzet, melynek nincs melege. Meg van festve a víz rétegesen ; felszálló felhő árnyéka vonja fölé a bűvös panorámát s a kéknek százféle árnyalata váltakozik rajta a szürkétől a zöldig. Hol van ehhez fogható szépség ? És hol van ahhoz fogható harag, amely bent lakik ebben a titkos csendességben ? A felhő kiszívja a tengerből a szelet; borzongás fut rá végig a vizek idegein; elszürkül a beláthatatlan sikság és fehér tajték pöfög ki táncos hullámai élén. A tenger mozdulatlan álmának vége van ; keble emelkedése jelzi ébredését. Feszül, dagad a hullám, mintha ezer vágy forrna mélyén, amelyért csak egy-egy sóhajtás szabadulhat el a gyöngyöző hab közül. Az a sóhajtás végig siklik a tenger ingó testén, sziporkázó barázdát hasít bele, mely zúgva, morogva liheg, úgy ontja egymásba a megzavart vizeket; hegyet és völgyet alkot egymás nyomában, melynek összetorlódása felemeli a hajót és laptává változtatja. Neki kapaszkodom az árbockötélnek, úgy örülök a ringásnak, amint a hajót megdönti a növekvő szélroham. Becsap tőle a víz a fedélzetre; a felhő összegyűl és megsűrűsödik; porzó harmatot hint le a habokra ; menydörgés és hullámcsapás keveredik össze a vizeken. Tajtékos tarajjal nyilik meg az örvény; a víz megreped a hajó súlya alatt,