Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A rózsák szigetén

29 velőnek; jóleső méreg, amitől elkábulsz és ólomsulyunak véled a levegőt. Szótlanná és álmodozóvá tesz, mig a virágos akácfán csattogóbban dalol a madár is. Az ég azúrjának egy atomja, napos, sik honában a méhek tehénkéje az ibolya. Az egész virág egy boldog mosolygás, remek ötlete a természetnek ; illata olyan, mintha kelyhében az ifjúság nemtője laknék s elszórta volna benne március határtalanul tiszta üdeségét. A gyöngyvirág a mélabú virága. Árnyékos erdők harmatos völgyeiben, ha kipattantja apró csöngetyüit: illatában ott kisért a dohos levegő, amelyet a nap sugara sem bír kiszívni belőle. A méh elkerüli, mert méze nincs; csak a szúnyog nyújtózkodik el vékony cérnaszálán s éjjeli pille lippen meg sáslevele alatt. A kerti virágok illatánál zamatosabb a mezei virágé. Azok közül csak a rezeda meg a petunia illenék ki a szabad mezőkre, ahol a szegfű meg a kakukfü virul s ahol vad bazsalikommal és jószagu gerániummal együtt a legfelségesebb összhangja kelne belőlök az illat sokféleségének. Hanem a szegfűt még vadon sem szeretem. Jobban elkábít, mint a jácint; sok embernek vértolulást okoz, mint a mosusz és megvesztegeti az idegeket, hogy csak az érzéki szép után esengnek tőle.