Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A rózsák szigetén

28 sziv egy-egy külön kamrájából kelt volna életre, ahonnan elhozott magával egy vágyat, vagy egy indulatot. Ahogy az ember ajkára veszi a szive érzéseit: a virág is kileheli szirmai közül azt a vágyat és azt a szenvedélyt, amelyről az ő felséges nyelve, az illat, oly ékesen beszél. Ez a tündéri jelbeszéd sorozza előttem a virágokat a bánat vagy az öröm osztályába. A piros rózsáéhoz fogható illata nincs egy virágnak sem; a szivedig fut tőle minden, amitől kicsordulhat belőle az érzés. És minél tovább szivod azt a részegítő lángot, amely szirmairól az agyadra száll, annál inkább elveszted az eszed uralmát önmagad fölött és nem fogadsz szót másnak, mint megkábított, lázongó szivednek. Ellenben a liliom illatától csendes bú száll szivedre, agyad lázát borongás csillapítja le; forró véred közé, mintha hűs tejpatak keverednék. Minden illat más érzésre hangol. Bódit, fáraszt, eltompít, megnyugtat vagy felüdít, amint az idegrendszer a lelki állapotot kormányozza. Szinte izét is érzem mindegyiknek. Legédesebb énnekem az akác, meg a jázmin. Az akácvirág megcukrozza környéke levegőjét, vidám kedvre dérit; az öröm indulatát kelti fel szelíden s fűszer nélkül való egyszerűsége nem bágyaszt el, inkább felüdít. Jázmin az akácnak mostoha testvére. Illata édes, de fáj az agy-