Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A rózsák szigetén

27 ha erdei ut hangtalan magánya takar el barangolásaimban, érzem amint a gyönyör a lelkemre száll; a lekaszált fü fonnyadása, a nyiló virág teljessége, a vizek partjának páratelt levegője, az őstermészet szűz tisztasága, mind tőle kapja csodálatos ékességét, mert hiánya van a szépségnek nélküle, és nincs amit annyi örömmel élvezhetnénk, mint ezt a legédesebb jelét a föld életének: az illatot. Egy kis sárga por a virágkehelyben; egy parány illó-köd a gyümölcs burkának pórusai közt; ritka olajgáz, eltemetve a humusz alatt valami gyökér rostjaiban, amelyet úgy kell kiásni, mint a kincset; a harmatos fü párolgása; a falevél lehelete ; mindez illat, tiszta és hamisítatlan, amelyhez foghatót művészi tudás nem alkot s amelyet csak meglopni bir az emberi ügyesség. Az összekínzott szirom kiadja parányi lelkét egy cseppnyi illatban, de a megsemmisülésbe elviszi magával az illat légies finomságát, amelynek érzetére zsibbadás fut át az idegrendszeren, azután a nervus olfactorius egyszerre megszűnik működni és erőtlen a túlfinom hatás továbbítására. A művészi illatban nincs meg a hangulat, amely el nem választható az élő sziromtól, a szirom színétől, alakjától, sőt még a helytől sem, ahol a virágnak hazája van. Mert ugy képzelek minden virágot, mintha csupa érzésből állana, mintha az emberi