Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A rózsák szigetén

26 Rózsák szigetén járok. Megérzem hűs legyintéséről a levegőnek, amely szemközt hajtja rám a Marechal-Niel éretlen illatát. Lépésem gyorsul, ajkam nyitva, tele tüdővel lihegem be a tőről kelt balzsamot; elsietek a bokrok között, céltalanul, amerre az érzékeim visznek, a sziget szivébe, amerre csalogat az illat, ez a virágba rejtett isteni szikra. * Erdőn, mezőn, amerre járok, elnézem a fű ingását, amint a nyári szél elrepül fölötte ; a liget tarka zöldjét, hogy megbarnul egy foltja a sugárfogó felhő árnyékában, amig a napsütött rész világos és fényes; azután tekintetem a kék levegő tengerébe mélyed, amelynek végtelenjéről visszaesik megint a bércre, onnan a lankás rónaságra, a rónák vizeire, a vizek partján elfutó tarlóra, amik mind nagy szépségei a mi földünknek és ugy érzem, hogy a bérc felől s a rónaságról egyaránt árad felém a levegőből valami, ami izgat, boldogít, felvillanyoz és mégis elbágyaszt: ami mintha tündérek üzenete lenne, a fuvalom postáján járja be az egész világot s ahol egyszer volt, ott hagyja emlékét és szebbnek hiszem tőle az eget, a földet, a mindenséget, még az életet is. Ha a rét füvében gázolok, ahol pacsirta költ és apró bokor ágán serreg a sordély, megtalálom;