Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A rózsák szigetén

24 Megsimogatom a füvet ott, ahol letapodtam; de kedves, de finom selymes, akárha kis sárga liba hátát csiklandoznám. Körülem egész társasága van a növényország „nagyság"-ainak. Többnyire erdei előkelőségek; a finnyás olajfán, meg egy-két túlművelt platánon kivül nincs is közöttök, aki jóval vadabb hazában is otthon ne volna. Egy sudár szilfa hajlik fölém a porondos ut szélén, levelei megannyi nagyranőtt rózsafalevelek ; a fán madár se jár, nehéz gályát a szellő meg nem rázza, a mélabú sóhajt ki színehagyott lombozata közül. Mellette tíl-s-túl ernyős jávorfa himbálja derekát. Galyai közül felkacag az élet, pintyőke cippan ki az eleven zöldből. A fába ojtott hiúság mosolyog szét a kacéran formás levelekről, amelyek apró lugasaikkal valódi bűntársai lehetnének a madárvilág csapodárjainak. Virággal tarka jázminbokor mögött kéklik amott a jószagu olajfa. A kétszinüség határozatlansága ez a zöld s amint jázmin- és olajfa felől árad felém az illatos hullám, megszédülök tőle. Szivom, szivom az édes mérget; agyam kábul, halántékom lüktet; véghetetlen szomjúságot érzek ezért az illatos légi italért s elgondolom, hogy milyen bolond, aki ugy öli meg magát, amikor ez alatt a jázminbokor alatt viráglehelet nektárjába fúlhat.