Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A rózsák szigetén

23 ját a futó szél előtt, amely felforgatja sima leveleit, hogy fehérre sápad bele a pajkos csemete; azután az ijedtség multával visszarezdül lombja az örök tapsolásba, a régi szürkeségbe. Amerre nézek: előttem a föld élete, az élet szépsége, a szépség eszménye. Tudom én, hogy milyen nevet adjak az akácfa zöldjének, amelyet alig látok meg a fehér virág fürttengere közt? Keresem én, hogy a vadgesztenye sátras sűrűjén át smaragdsugárral törik-e meg a nap ? Hiába keresném! Ez a széles vastag levél épp oly titok az eszemnek, mint az akácfa fürtbe szedett bodra s boldog vagyok, ha a lelkem elér odáig, ahol nem kérdi többé, miért imád ugy mindent, ami szép. Igazi erdeje van előttem a zöldnek. A sötét beleolvad a világosabba s megszűrve egymáson, uj színárnyalatot ver vissza tőle a lombok fényessége. Khaosz van itt, de bűbájos, kívánatos, mert ez a khaosz mégis a végtelen rend, az őserő, a szűz-igazság, amely fölött a költészet léghajóját ringatja a töprengés nélkül való csodálat ereje. Nagy szálfák alatt sima puha pelyhe bizsereg az alig tenyérnyi magas sűrű pázsitfűnek. Nem állhatom meg, hogy bele ne lépjek a tilalmasba; úgy képzelem, hogy mezítláb gázolok az arasznyi búzában, mint valamikor régen. A gyenge pázsit megzizzen cipőm talpa alatt: mintha felsírt volna.