Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Tavasz az erdőben

19 ságot s lassan odább csúszol. Szemed folyvást az őzre szögezve, nem nézel eléggé lábad alá, meg botiasz s azt az őz meghallotta. Mire feléd fordul, már levágódol, mintha halva volnál. Ugy vársz egy darabig, amig ismét csendes és gyanútalan minden. Most vonalról-vonalra kezdesz emelkedni, amig ismét látsz, anélkül, hogy magadat mutatnád. A bak-őz ezalatt mohón csipked erre-amarra; neki kap mindennek pákosztosan; emitt a sarjú fű, ott egy rügyező galy, elvétve egy szál zamatos lóhere csábítja magához. Végre pompás oldalállást mutat s e pillanatban süvit golyód is és ha jól találtál, eltűnik előled a földre terülő vad. De eltűnik akkor is, ha hibáztál, vagy csak megsebezted, amikor csak a vérnyomban lehet még némi bizalmad, ha erős sebével valahol megfekszik. Az igy sebzett vad gyakran elvész a vadászra nézve s ugy múlik ki valami csendes, elhagyatott részén az erdőnek, ahol maga választotta meg zöld ravatalát. A tölgyerdő lombja borul föléje ; pintyőke csattogja el búcsúztatóját s virágos fü kerít köré illatos koszorút. Oldalán egy tenyérnyi véres folt közepén visz a halál utja; a vér szaga fényes dongó-legyet csalogat a sebre és lármás holló kering fölötte nemsokára. Ami azután következik, az már az enyészet.