Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Tavasz az erdőben

13 vergődik keresztül a nyugalom ritka órájáig. És annál mohóbban esik rá a vasárnapi-puskástól kezdve a leghuncutabb vadorzóig valamennyi, mert késő tavaszig csak a fenyvesek királyi szárnyasa osztja meg vele örök rettegését. Az is csak elvétve, mert mig az őzet üldözik erdőben és sikon, addig a fajdkakas nagyon uri madár : arisztokrata és hozzáférhetetlen. A legtöbb erdőségben féltékenyen őrzik s rengeteg területeken csak egy-két kivételes-vadász lő el a létszámból évente néhányat, azontúl a „nagy kakas"-nak biztos nyugalma van. Ez a „nagy kakas" valóságos delej a vérbeli vadász számára, és bizonyára nincs az a szép asszony, aki bűbájos suttogásával olyan szirén-módra csábitana bennünket a lábacskái elé, ahogy tüskön és bokron át lelkendezve követjük a „szakállas ur" köszörülő hangjának irányát. Mert a szerelmes fajdkakas szenvedélyben fuldokló vergődése olyan remek látvány, amiért királyok is kezökbe veszik a vándorbotot s lázas türelmetlenséggel lesik a napfelkeltét. * Kint, a rengetegben, ember nem járta bércek fenyves erdejében van a siketfajdnak igazi hazája. Szél zúg a fenyő koronája körül, ahol légi palotáját kiválasztja s az egyszer elfoglalt helyet nem osztja meg többé vetélytárssal. Hozzáférhetetlen a sűrűség, amely oltalmazza a tél vihara ellen s ahol