Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Tavasz az erdőben

12 már a tavaszi éjbe. Csak a levegőből érzed, hogy vége a télnek, s hogy az élet ismét legyőzte a halált amint cselekszi is az évezredek végtelenségéig, addig, amig napok lesznek az égen s meleg sugara lesz a napoknak; addig, amig a télre verőfényes tavasz következik. A természet rendje örökké ugyanaz s ebben az örök egyformaságban van a mi vigasztalódásunk. Mert általa vissza-vissza tér a kikelet és a kikelettel sok minden, amiért élni érdemes. Az első meleg sugár, a kipattanó rügy, a hulló virág, a gyümölcs, a hervadás és végül a hó, mind belefér egy esztendőbe, azután megint csak az első meleg sugár következik. Siet az idő és sietni megtanít minket is; utoljára vérré válik bennünk az intő tanítás : „Minden órádnak leszakaszd virágát". És tépi, szakgatja, aki csak eléri, mert minden évadnak meg van a maga saját külön gyönyörűsége, amit semmi egyébben meg nem találhatni. Ilyen öröme párosával is van az erdőben áprilisnak: a fajdkakas az egyik, a másik meg a bak-őz, ez a legdelibb és legüldözöttebb vadja a sűrűségnek. Áprilistól kezdve a következő év január közepéig szabadalma van rá a vadásznak s igy csaknem az egész éven át ki van szolgáltatva neki kényre-kegyre s meg nem szűnő halálveszély közt