Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Tavasz az erdőben

11 nek. Mintha az éj felszabadult gnómjai lennének, ugy libegnek alkalmas időben a páratelt völgy felett; ott üzi, hajtja egymást, keresik a rokonszivet, amely még lekötve nincs s bámulva fordítják bagolyfejöket oldalt a föld felé, ahol rókakoma savanyu szőllőbe harapott pofája vicsorog fel hozzájok éhesen. És nem sejtik, hogy melyik bokor mögött vár rájok lövésre készen a szalonka-vadász, akinek március a legnagyobb öröme, ugyanaz a március, amely a vágások e ritka vendégének a gyásza. A húzás addig tart, amig az éj le nem száll. A kora tavasz szürkülete rövid és nyomban követi a teljes sötétség. Elvétve hallod még egy-két tovahúzó szalonka nászdalát, azután siri csend vonja köréd lidércgyürüjét. Koromfekete előtted az ösvény, a hold még késik s a csillagok fénye nem világit. Hanem azért megindulsz lassan; ösmered az utat, mely nem visz meredek széle mellett, ahol nyakadat kitörhetnéd. Fölötted a felhőtarka égbolt; egy szürke lebbencsből néhány harmatcsepp hull kezedre; márciusi langyos eső készül. Az orom szélén horpadtan kél ki a ködös holdvilág, udvar övedzi D betűjét, a szomszéd völgyből egy róka megugatja. Ezenkívül nincs más hang. Árnyéka nő a holdtól a bokornak, gyér világításában még feketébbnek látod a lombtalan erdőt. Bogár se zúg, denevér se csapong, pedig mindegyik bele illenék