Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Látomány

117 lehetett volna ma a vágásban összeszedni, ha el nem romlik az idő. Lehangoltan néztem a szél játékát, amit a nyirkos, lombhullatta fákkal művelt. Hogy nekitámaszkodott időnkint! meg-megrázta őket s pergette rólok az esőcseppeket; de nem volt miért erőlködnie a csupasz galyak közt; elsurrant az ágak útvesztőiben és a sóhajtását csakhamar a szomszédos fa felől lehetett hallani. — Csak legalább az eső elállna, — mondottam félhangon s nem minden türelmetlenség nélkül. — Hisz mégis keserves volt így bent rekednem, fedél alatt, holott annyira sóvárogtam egy kis szabad levegőt, kint az erdőn. — Egy óra múlva eláll, — felelt valaki a hátam mögött, mély basszus hangon. Peterdi volt, az öreg erdész, aki nagy nyugalommal szívta kurtaszárú vadászpipáját. Könnyű volt neki; ő úgy lehetett a szabad levegővel, mint a tiroli favágó, aki vasárnap még a legremekebb időben sem maradna odakint, hanem bevonúl a korcsma füstös szobájába, amire ritkán van alkalma. — Honnan tudja? — kérdeztem éledő reménységgel. — Keleti szél fúj s az mitőlünk elviszi az esőt. Estére csöndesedik az idő s akkor a nedves erdőből korán kijönnek a szarvasok.