Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Látomány

118 Biztatóan vágott a szemével; még a magam borongós kedve is derülni kezdett tőle. — (Nem lenne rossz csere; csak aztán igazán elálljon az eső.) Egyik negyedóra telt a másik után s az ég folyvást borúit maradt, pedig a keleti szél ugyancsak kitartó erővel hajszolta róla a szürke kődfoltokat. Nem is igazi eső esett már, csak olyan szakadó köd; de ez az éppen, ami a székelydarócot is átáztatja. Egyszer azután hirtelen, mintha magvaveszett volna, elfogyott a köd; az eső teljesen megszűnt; az égen világos sávok kezdtek feltünedezni. Az erdész nagyot szippantott a pipájából. — Mondtam, úgy-e? — kérkedett, egy csöppecske hányivetiséggel. — Hát csak elő a golyóssal. Ha a szél enyhül, korán kint lesz a szarvas ma este. Ennyi biztatás éppen elég volt az eddigi szobafogság után. Megnéztem az órámat. Félnégyre járt. S nekem körülbelül háromnegyed órányi sétám volt a szarvasok hazájáig. Éppen ideje, hogy induljak. Egy ócska „expresz"-t dobtam a vállamra. Ezek a vén expresszekgyors hatás dolgában olyanok a legújabb Mauzerekhez és a SchönauerMannlicherekhez képest, mint az európai vonatok az amerikaiakhoz hasonlítva. Amellett nehezek, mint az ágyú és akkorát is szólnak; pofoznak,