Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Néptelen tarlókon

109 nyújtózik ki. Különben pedig szúrós, ropogós szalma pattog az ember lába alatt, amerre megy a tarlón. Milyen egyhangúság fent és alant! És mégis hogy el tudok itt nézelődni, a végtelenség okozta sóvárgással. Ezt a végtelenséget a menyország mosolygó kékje tetőzi be. Idelent szinte elveszek a határtalannak tetsző messzeségek között, ahol az édes, ragyogó nap süt rám; és millió sugár táncol körülöttem, rajtam, amelyek mintha nemcsak életet adnának, hanem magok is élnének. * Az ég szélén ködbe tűnő hegyláncon pihen meg a szemem, s minél tovább nézem árnyékszerű vonalát: annál hasonlóbbá kezd válni képzeletemben egy óriáshoz, aki a földön nyújtózva támaszkodik a könyökére. Ahhoz a rettentő nagy alakhoz képest milyen parányi vagyok !. . . Ha a fölöttem úszó bárányfelhők valamelyike rám borúina, az is úgy eltemetne, hogy rögtön láthatatlanná válnám. A magány egy kicsit mindig szomorú; s így minden jó érzésem mellett is küzdök valami bágyasztó hangulattal, ami a tűnődőket oly könynyen meglepi.