Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Néptelen tarlókon

110 Megkap a vágy, hogy bárcsak együtt mehetnék az utazó felhőkkel, amelyeket a szél hajt és amelyek viszontnemlátásra búcsúznak innen. Milyen fényes fehér a keblök !.. . milyen rózsaszínű a vállok; hogy sodródnak előre, s aközben hogy változik meg az alakjok lassankint. Az egyiknek aranytaraja volt az imént, az a messzeségben már komor vaskoronát mutat. A szürke ékesség alatt szőke fürtös feje látszik egy királykisasszonynak, aki mintha a papája ékszerét pajkos játékból próbálta volna fel. A felhő elszalad előlem. Örökre válok tőle, mint ahogy az élet folytonosan válik sok olyantól, amihez ragaszkodott. A lepergő pillanatok nem egyebek, mint távolodás a múlttól, amelynek legdrágább kincse volt a fiatalság. Bolygok a pusztaságon és ösztönszerűleg keresem rajta a természet életének a színét, a zöldet. A mező egy részét sarjú borítja, amelybe puhán süpped a lépésem, hogy nincs a világon az a perzsa szőnyeg, amely lágyabban kínálkoznék. Az árnyas aljú füvek közül szöcskék pattognak ki, s mint apró sárkányok terjesztik szét fátyolos szárnyokat, amely rezgő rebbenéssel viszi őket egy pár lépéssel arrább. Félig ugrás ez, félig röpülés; de aránylag mekkora gyorsaság! Átlag három másodperc alatt végződik egy-egy ilyen