Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Az „öreg úr"

apró tisztások voltak benne: ilyenkor, estefelé, már észre lehetett venni a megmozduló vadakat, a mint átsurrannak az úton, vagy kijönnek a tisztásra, nappali búvóhelyeikről. A borókás végén volt a „kapaszkodó". Egy nyolczvan vagy száz méter hosszúságú meredek, a mely a „kilátás"-hoz vezetett. A „kilátás"-hoz vagy féltuczat erdei nyílás sugárzott; gyönyörű árnyas vonalak, a melyeken mindig lehetett látni alkonyat idején egy-két pákosztos őzikét. Az „öreg úr" az egész környék leggyönyörűbb kapitális bakőze volt. Ezt szerette volna a tekintetes úr ma „terítékre hozni". Ennek a rendes járása itt vala a kilátás tájékán, a hol gyakran látták, de jó lövésre senki sem tudta kapni. A két vadász halkan lépegetett fel a kapaszkodón. A „tekintetes úr" csakugyan erősen szuszogott. Nyilván volt már egy kis szívelzsírosodása. — A mint a tetőre ért, éppen lebukott a nap a távol hegyek mögé. Az egész erdőségre hirtelen ködös árnyék borult. A hátulsó vadász csak azt látta, hogy a tekintetes úr egy pillanatig czövekké mered, majd nagy szelesen felkapja a puskáját s beledupláz a levegőbe; aztán elhajítja a puskát s ujjongva rohan a bokrok közé, ezzel a kiáltással: megvan! — Mi az ördög van meg? Mit lármáz úgy? Hisz' az „öreg úr" ideje nincsen még itt! Ilyen korán az ki nem jön a sűrűből; — ösmerem már. — Mondom, hogy megvan! Nézze! Nézze! Az egyik boróka-bokor mögött csakugyan ott feküdt egy meglehetősen satnya őz; — egy halvány agancsú, gyöngén gyöngyözött hatos bak. Olyan, a minőt farkasfogára valónak szoktak mondani a finnyás vadászok. A vén vadőr elképedt. — Lőtt már a ténsúr valaha őzbakot? — kérdezte. 70