Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Az „öreg úr"

A Stiissi nagyot nézett. — Nem én, — felelte emberséges nyíltsággal. — Vagy úgy! . . . Akkor jói van; most nagy szerencséje volt. — Ugy-e? Fogadtam is, hogy ma meglövöm az „öreg ur"-at. — Ugyan kérem, vadőr, vágja ki hamar az agancsát. Én izgatott vagyok! Ilyen disznó! ... No de ilyen disznó! . . . Alig tudta összeszedni a kalapját, szemüvegét, puskáját, a mit mind eldobált volt a nagyszerű pillanatban, a mikor a bakot egy villámgyors lövéssel leterítette. Végre készen voltak mind a ketten. A Stüssi a rendezkedéssel, a vadőr az őzzel. A „remek" agancs bevándorolt a feneketlen vadásztarisznyába. Sietve mentek hazafelé. — Nem kell szólani otthon, — mondta a Stüssi s egy ropogós tizes bankót csúsztatott a vadőr markába. — Először úgy teszünk, mintha semmit sem lőttünk volna. Majd csak akkor állok elő az aganccsal, ha csúfolódni fognak. Kullogva és a levertség látszatával nyitott be az ebédlőbe, a hol a társaság javában vacsorázott. Harsogó hahota fogadta, a mi alatt ő a puskáját a sarokba állította, a tarisznyáját pedig a vállán hagyta, s hanyagul hátrább tolta. — Megmondtuk ugy-e, hogy jobb lett volna itthon kergetni a pagátot? Semmit sem lőtt a jámbor! — Mért is fog valaki olyasmihez, a mihez nem konyít. — Pedig van ott őzbak elég, de te bizonyosan elhibáztad. Ilyen megjegyzések özöne zudult rá, miközben szótlanul és leverten ivott. Valaki megvizsgálta a puskáját. — Ohó, komé! ebből csakugyan lőttek! No hallod-e, gyönyörű legény vagy. Valld meg, hogy melléje durrantottál az „öreg úrnak!" — Szégyen gyalázat! 71