Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

A kis olasz

két pompás takszli, s méltán tartott attól, hogy azok ott fuladnak a kövér kis olasz alatt. A signor végre kapiskálni kezdte, hogy miről van szó. Nekidurálta magát, nagy bátran lenyúlt a gödörbe, bebujt az öklével az omlós homokba, nyakoncsípte a mi ott a kezébe akadt, egyet rántott rajta s felkiáltott: ecco! Elállott szemünk-szájunk. Ott volt a markában a menykő nagy kanróka. Szörnyen csapkodott lompos farkával, rugdalódzott és csattogtatta a fogát. A kis olasz csak most vette észre, hogy törököt fogott. Hiszen ő azt hitte, hogy a tacskók valamelyikét menti ki a veszedelemből. — Ecco! ecco! — ordítozott torkaszakadtából és rémülten nézett farkasszemet a markában hörgő vörös ördöggel. Vak véletlen volt, hogy épen a tarkóján markolta volt meg, tehát nem marhatott. A ki ezt látta, el nem felejti tudom. A kis olasz halvány volt, mint a czibereleves és minél messzebb igyekezett magától tartani a rókát, de elereszteni még sem merte. Hanem ecco-zott, a hogy a torkán kifért, a miben ezúttal nyilván segélykérés, és az olasz szenteknek a hívása volt. Rigolya végre nagynehezen hurkot vetett a róka nyakára s így szabadította meg a mi taljánunkat attól, hogy csúffá ne legyen. A kis olasz lihegve mászott ki a gödörből s a mikor már baj nélkül kint volt, megtapsoltuk. Ö pedig összeütötte a bokáját, meghajtotta magát, s akkor is azt mondta: ecco! 54