Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Az őrült szürkék

Szép kis mulatság, mondhatom! . . . Szinte csónakként himbálódzó szekérről vadászni a villámgyorsan röpülő mórsneffre. De mikor máskép egyáltalában nem lehet itt. És ha csak ez volna. Hanem most következnek a félbolond szürkék, az ő hóbortjokkal. A hány mórsneíf repül, annyiszor rugaszkodnak neki, vad erővel. Ha eddig aránylag elég nyugodtan lépegettek is a nehéz járású süppedőben: a mórsneff láttára megvesznek, mert a lövést várják. Lőni pedig muszáj, mert a mórsneffel nem lehet sokat diskurálni. Egyetlen másodpercznyi késés és — fuccs! már messze van. S ez — kevés kivétellel — így folyik egész nap. Az a kevés kivétel ott van, a hol helyenkint elég alkalmasnak látszik a terület arra, hogy a magasabb zsombik közt talán jobban bevárjon a mórsneíf. — Az erre való pontokon aztán gyalogosan, boldogan láboljuk a rétet. Egy ilyen vadásznap után mondta „szegény Jardek", hogy nem kér többet ebből a mulatságból. (Hozzá még a pihent szürkék akkor különösen is elemökben voltak.) És mégis — ritka mulatság ez. Meg nem lehetne így csinálni mással, mint Csősz Sándorral, meg az ő őrült szürkéivel. Mert ezeket Csősz behajtja akárhova s a hűséges barmok kihúznak bennünket. Olyan iszapos mélységekből is, a hol rég megmerült a tengely, s a víz befolyik a szekér aljába; a hol hasig úsznak a szürkék. A mi Csősz Sándort arra hajtja, buzdítja, hogy se magát, se lovát, se szekerét ne kímélje: az az ő ellenállhatatlan, leküzdhetetlen, titkos vadászszenvedélye. Ha olyan vizivadat lövök, a mit magam már nem tudnék kihozni, mert derékig kellene a vízben járnom érte: Csősz Sándor nézi-nézi, hogy vonulok arrább, lemondva. Én csak őt figyelem. 48