Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Az őrült szürkék

Hogy izeg-mozog a máskor csöndes, nyugodt ember, hogy mereszti kis szúró barna szemét arra a pontra, a hova a veszendőnek gondolt rucza esett! Szőke bajusza úgy mozog, mintha a gazdája szimatolna; napsütötte, borotvált piros arcza még pirosabbá válik az izgalomtól. Végre is leugrik a szekérről s kiakasztja hamarosan az istrángot. — De már azt ott nem hagyjuk, — mondja, s indúl neki a mélynek; bánja is ő, hogy hova, meddig. Addig, a míg a rucza meg nincs. Akkor messziről mutatja. Félpörge, kerek kalapja alól csak úgy mosolyog az ábrázatja. Ha egy-egy mórsneffet sehogy sem találok, pedig oda lőttem le valahova éppen magam elé: Csősz ott hagy szekeret, lovat s megy neki, — mint a húzó vizsla, — annak a fűcsomónak, vagy gólyahír-bokrétának, a hova a mórsneff leesett. El nem hibázza; éles szemével felfedezi. Ha pedig mindjárt meg nem találja, akkor keresi-keresi; véghetetlen türelemmel, kitartással, apróra megnézi minden zsombik alját; elkezd csigavonalban kiszélesedő körökben körüljárni, a míg végül mégis csak — „neki van igaza". Már nem is úgy nézem, mint kocsisomat. Már valósággal nélkülözhetetlen vadásztársam. Magyar ember és hozzá kis-kún a javából. Becsületes, hűséges. Most oszt' kimondom róla, hadd tudja ország-világ! A fülöpszállási mocsarakra is bizonyosan elkövetkezik majd az elmúlás ideje, a mikor lecsapolnak ott mindent, és örökre vége lesz az én legkedvesebb vadászatomnak, a mórsneffezésnek. De most még nyílik a „Galambos"-ban a gólyahír, a nedves rétségek gyönyörű szép aranyvirága. Most még költ a „Balázs

"-ban a vadlúd, meg a rucza, és síró bíbiczek jajongnak fejünk fölött, ha a kis zsombik apró púpjai közt csobogunk, tocsogunk. A széles, szabad mezőségen akadály nélkül suhan át a tekintet Szabadszállás felé, a merre most az apró tóságok vizét fehéren Bársony. Mulattató vadászrajzok. 49 4