Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Az őrült szürkék

Megyünk tovább. Sándor féloldalt hátra bandzsit: — merre? kérdezi, inkább a szemével, semmint a hangjával. Arra, — felelem neki hasonló módon, s nekifogok, hogy a puskámat kivegyem a tokból. A nyerges folyvást hátra fülel. Abban a perezben, a mikor a puskacső megvillan: elnyújtózik, nekirugaszkodik s ragad. A rudas vele együtt. Csősz Sándornak van dolga, a míg megfékezi a két félbolondot. A szeszélyes tavaszi ég derülni kezd, s néhány másodperezre a napot is látni. Varjak vonulnak át felettünk, s árnyékuk elsiklik a lovak lába előtt. A szürkék meglátják a mozgó barna semmit: usgyé! — hortyogva, riadozva rohannak, ragadnak. Neki egy kőrakásnak, a melyről épp az utolsó pillanatban rántja le őket Sándor. Egy másodpereznyi késés és benne vagyunk a mély vizes árokban mindannyian. Ez alatt lövök a varjakra, csak úgy gyakorlatképen. A szürkék a Csősz gondja. Miattam ragadhatnak. Azt tehetik, a mi nekik tetszik. Én ugyan puskával a kezemben meg nem foghatom őket. Hát inkább úgy teszek, mintha bárányok húznák a szekeret. Megszoktam már, hogy bízzam Csősz Sándorban. Ha csak megmozdul is valami élőlény, madár vagy ürge: a szürkék ragadnak. Mindig a lövést várják. Ha csak megbillen is a kezemben a puska: őrült vágtatással iramodnak neki a pusztaságnak; neki az ároknak, neki a víznek, az apró zsombikosnak, akárminek. Mindig azt hiszik: no most durran. A mórsneff tavasszal, kivált hüvöses időben és kivált ezen a nagyon nyilt terepen, a szentnek se vár. A gyalogembert már épen nem szívesen várja be lövésnyi távolságra. A „Galambos"-t borító apró zsombik közül úgy pattog ki száz-százötven lépésnyiről, hogy tiszta esztelenség lenne töltényt pazarolni rá. De a lovat s a szekeret inkább tűri. Néha — ritkán — mégis csak úgy villan ki egy-egy, hogy a haladó, zötyögő, zsombik közt döczögő szekérről meg lehet koczkáztatni rá a lövést. 47