Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Az őrült szürkék

Barátságosan hívom a jókedvű főnököt: tartson velem. Mosolyog s ravasz fejcsóválással mondja: á — áá! (A bácskai sváb nyelvén ez azt teszi: megyen az ördög; nem csapsz be!") És nyomatékul jelentősen teszi hozzá: „szegény Járdek". Ez a „szegény Járdek" aféle szállóige már ott. Onnan ered, hogy egy ilyen nevű nagyon kellemes úri ember került egyszer mellém, a Csősz Sándor szekerére, és egy pár vadászczimbora, a ki már tudta, hogy mit jelent ez, már a vendég úr vállalkozásakor összenézett s elkezdte kórusban: „szegény Járdek!" — A mikor a vadászat után viszontláttuk egymást,— az imposztorok megint rázendítették messziről: „szegény Járdek!" Járdek úr pedig, a mint leszállott a zötyögős, szűk, könnyen dülő kis sárjáró szekérről, kinyújtóztatta összerázott tagjait s megszorította a kezemet: „Köszönöm uram a mulatságot, — mondta elégedett, mosolygó ábrázattal, de — többet nem kérek belőle!" . . . Hogy miért nem, az az alábbiakból sül ki. Hűvöses, esőre hajló az idő. A vasutazásom alatt esett is. Most szemecskél, de úgy lehet, zápor lesz belőle hamarosan. Csősz Sándor hallgatagon csóválja a fejét, a mint felpakkolódzom a szekerére. Magában dörmög azután: „soha sincsen jó idő, — mindig esik az eső". — Oda se neki, Sándor. Mink el nem olvadunk. Esős időben jobban bevár a sneff. Ümmög egyet erre a biztatásra s a szürkék közé csördít. Hosszú, erős, karcsú, rendkívüli szívós, szinte fáradhatatlan lovak ezek a szürkék. Azt hiszem, messze környéken az egyedüliek, a melyek kibírják azt, a mi most következik. Rendes körülmények közt tisztességes, csöndes viselkedésű állatok. De most nincsenek rendes körülmények, mert a szekeren én ülök. A nyerges máris bomlik. A fülét hegyezi s erőnek erejével ragadni készül. Csősz megáll vele egy pillanatra s szorosabbra fogja az álladzó-lánczát. — így majd csak lemondasz, — mormolja egykedvűen. 46