Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Egy bús vadász s a kutyája

gunár a magasban, a mint áthúz a kék ég alatt, s megy hazafelé a nagy rétbe, a hol a párja fészken ül valahol. Arra eszmél a mélázó vadász, hogy egy szörnyű hang szólal meg mögötte; egy üvöltő bőgés, egy utolsó Ítéleti harsona, a minőt még az ő fagótozáshoz szokott füle se hallott többet. Riadtan fordul meg, hát uramfia, Fagót, a vén Fagót, őrült vágtatással iramodik a zsombik között valami után, a mi előtte iszkol, a hogy csak bír. — Csak nem eszi a fene! — hebeg Makari szájtátva, a mint megösmeri a zászlaját lengető rókát, a melyet Fagót üldöz. Itt hűsölt a vörös hunczut is, a tavaszi fürdőben; bizonyos, hogy a nyúlfekvések illata csalogatta; vadászni próbálhatott, miközben a jó meleg megkívántatta vele a nyújtózkodást, úgy rekedt itt. — Fagót! Fagót! — kiabál Makari torkaszakadtából. — Herrájn ta! Kummszti her! Besztie misztfich! — ripakodik, tőle telhető ékes műnyelven. Hiába minden. Fagót se lát, se hall. Ki van cserélve végkép. Vad kitartással kergeti a rókát, a mely persze mind messzebbről hány neki fittyet, de csak annál bolondabb, hogy a „marha kutya" mégis utána vágtat. — Fagót! Fagót!! — üvöltöz Makari, magából kikelve, míg végül a hangszálagai mind összegabalyodnak. (Mit használ, ha a saját fagótozásától nem hallja azt a nekiszelesedett kutya?) A bús vadász toporzékol; majd hogy földhöz nem csapja magamagát. De a mint véletlenül oldalt tekint, megpillant valakit, a ki sietve igyekszik errefelé. — Ucczuteremtette! — gondolja magában a vén „róbsicz", — (mert csakugyan az — hisz' ez a terület már nem az ő határa; ide csak úgy szokott „betévedni", a drágalátos sneffecskék után. Ezt ugyan titkolja; de a szomszédos vadőr már régen lesi; abból nagy szégyen lenne, ha elcsípné). Nincs mit sokat gondolkodni; megfordul, és mintha puskából lőtték volna ki, nekiiramodik a tocsogósnak; fürgén emelgeti idült 38