Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Voszinák esete

— Jézuska — Marianka! gondolta Voszinák. Ez nem is egy, hanem két konda vaddisznó . . . Ámbár egy macskát se látott, szörnyen megrémült. Kiáltani szeretett volna, de a torkán akadt a hang. Mindössze annyit bírt megtenni, hogy felállott s lábát, futásra készen, megfeszítette. A vaddisznó szöszmötölésén kívül más hang nem háborította az éj csöndjét. Mennykő nagy állat lehetett; csak úgy recsegett a kukoriczaszár, a mint derékban kettéharapta, hogy a csövekhez jobban hozzáférjen. Voszinák futott volna, de ijedtében úgy megzavarodott, hogy nem tudta, merre van észak, merre van dél. Sötét volt, s arra sem emlékezett, hova is állította az este a kerülő. Az éj némaságát végre egy hosszúra nyújtott üvöltés zavarta meg, a melyre a disznó a kukoriczában megröffent s abbanhagyta a jóízű csemcsegést. Az üvöltés ismétlődött s már meg sem akart szűnni. Egyre közeledett. A disznó egy darabig mozdulatlanul figyelt, de végre megsokalta a lármát s nagy csörtetéssel indult kifelé a táblából. Voszinák elhűlt. Ordított volna, de a torkába görcs állott. Ekkor a tábla túlsó végén nagyot kiáltott valaki: — Hol van kend, Voszinák?! meghalt kend?! Vigyázzon kend! Mind erre jött a disznó! Az utolsó szóra nagy pukkanás következett. A kerülő elsütötte a maga rozoga mordályát. Nyomban rá éktelen bőgés hallatszott, a minőt csak a végső rémület szoríthat ki az emberi gégéből. A nagy kan tudniillik a sok kiabálástól, de főkép a durranástól, maga is zavarban volt, s ész nélkül rohant a hazája felé. Úgy ment neki a szorongó tót gazdának, hogy az az istenadta, nem bírt félreugrani, s a következő perczben ordítva vágódott el. Estében vakon ragadott meg balkézzel valamit, a mit el sem eresztett többet. A jobbjában akkor is a revolvert szorongatta. Voszinák érezte, hogy megmozdul vele a világ s őt a fekete ördög árkon-bokron hurczolja — vonszolja magával. Csak annál 32