Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Kollegák

Csak O. Feri hallgatott. Látszott, hogy rösteli az esetet, s nem tud ellene védekezni. Tűrte az incselkedést, mint a jámbor bárány. Mindenkinek egyet kellett értenie abban, hogy a M. Józsi diadala teljes. E közben megkezdődött a húzás és kiki a maga helyére ment, a hol a temérdek rucza elfeledtette a vadászurakkal a szaniszlai erdész szomorú esetét. De éppen mert olyan nagyszerű húzás volt, mindenki késve érkezett a gyülekező helyre, s a mint a társaság együtt volt, egy gondolattal határozta el, hogy innen haza se megy, hanem megvárja a hajnalt. Akkor bizonyosan még az eddiginél is remekebb lészen a mulatság. Rögtön intézkedtek, hogy étel-ital kerüljön valahonnan. Egy kicsit ugyan várni kellett, de ki nem állotta volna ki a hajnali élvezet reményében? Hanem volt valami, a mit a fáradt vadászok még egy fél perczig sem akartak nélkülözni. Az égő szivar! A jó pipafüst. A karulyi erdész ugyan világéletében csak pipázott, de azt annál szenvedélyesebben cselekedte. Ha a mennyei üdvösség, meg egy jó pipázás közt kellett volna választania: bizonyosan elkárhozik vala. Most is ő volt az első, a ki megszólalt: — Teringettét! — Mi baj, Józsi bátya? — kérdezte valaki. — Nagy a baj, sőt még annál is nagyobb. Eddig szivaroztam, most meg pipáznék, de otthon felejtettem a kovát meg a taplót. Gyufám pedig nincsen. A vadászok önkénytelenül is O. Ferit keresték a tekintetökkel. — No, gondolták, most jön a haddelhadd! Most visszakapja Karuly a kölcsönt kamatostól. A szaniszlainak volt is olyasmi az eszében, hogy rákezdi : „Ugyan már micsoda pipás ember az ilyen? Ha a kova-tapló ki nem sétál utána, soha rá nem gyújthat. Piszkafa való a maga 26