Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Kollegák

látni: hogy kapja össze magát egy-egy holttá lőtt rucza, és esik lefelé, nehézkesen, tehetetlenül, „akár a zsebkendő". O. Ferencz volt akkoriban a szaniszlai, M. József pedig a karulyi erdész. Ha valahol vadászat volt a nyíri vizeken: ők rendezték. O. Feri maga volt az eleven hunczutság, a kinek örökké a tréfán járt az esze. Ellenben a karulyi erdész gyakran hasonlított a komor vadkanhoz; lobbanó természet volt s hamar dühbe borult. A legkisebb ingerkedés elég lehetett neki, hogy hörcsöggé változzék s lehurrogja az okvetetlenkedőket. Azon a júliusi napon együtt voltak. De nemcsak ők ketten, hanem egy egész társaság, a melynek már az is nagy mulatságára szolgált, hogy ez a két ember, íme, összekerült. Mert hogy egymást békében sose hagyták; s bizonyosra lehetett venni, hogy a mint alkalma kínálkozik valamelyiknek, bolondot csinál a másikból. Ezúttal a karulyi erdész volt előnyben. Az történt tudniillik, hogy O. Feri a nagy sietségben puska nélkül ült a szekérre s csak kint a határban vette észre, hogy nincs mivel vadásznia. Nosza, vágtatott vissza a faluba ész nélkül s hozta a sarokba állított ócska duplát. De volt mit hallgatnia a k—i kollegától. — Lőcsláb való a maga kezibe, nem puska . . . Micsoda vadász az ilyen, a ki ha a puskája magától el nem jön: nem vadászhat? ... De vájjon meg van-e töltve az a szerszám? . . . Különben jobb is, ha nincsen. Akkor ránk kevésbé veszedelmes! így dőlt a szó szakgaíottan a mogorvaságából jókedvre hangolódott vén erdészből. Gyűrte-gyömöszölte a társát, a ki elég borsot tört már az orra alá. Most végre itt volt az alkalom; vissza lehetett adni a kölcsönt. Élt is zsarnoki jogával. Mindenki nagyokat nevetett fitymáló mondásain, a mi nem kis elégtétele lehetett az öreg vadölőnek. 25