Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Kollegák

ez más lapra tartozik. Mert könnyű volna bebizonyítani, hogy a lápszéli falvak s községek lakosságának aránylag mindig kevés volt a panasza. Elég jól élt a lápvidéki nép. Pákászkodott, halászkodott, nádat meg sást vágott, gyékénykosarat font; libát, ruczát, malaczot könnyen tarthatott; még a tejelő jószága se koplalt, hisz' bőven termett a láp környékén fű, sarjú, széna, ha nem is valami elsőrangú. Most meg a sok lecsapolt területen csak az ármentesítési költség, meg az adó nőtt meg. A többi jó: — elfogyott. Sok helytt maga a föld is. Már tudniillik a szegény ember alól fogyott el; mert a lecsapolásra kerülő ingoványokat előre megveszegették potom pénzért — az urak. Július vége volt, mondom, s a fiatal ruczák ugyancsak kezdtek mozgolódni — húzni. Akkoriban ez remek mulatság volt. Országszerte mindenütt akadt még olyan mocsár, ha nem is éppen láp, a hol a vizivad otthon volt s bőséggel szaporított. A nyírségi belvizeken valóságos eldorádójok volt. Nyár derekán úgy rajzott ott a rucza, mintha a méhkasok lakóit utánozná. Alig fordult alkonyatra a nap: jelentkeztek a lomha tőkések, a fecskevillanású csörgők, a vörösbarna czigányruczák, a kendermagosok, a villásfarkúak, s megkezdték légi sétájokat, egyik tocsogóból a másikra. A fiókruczát messziről meg lehetett ösmerni arról, hogyan csóválgatja hosszú nyakát; le-lepislog, nagyokat botlik a levegőben, mintha hirtelen elfelejtett volna röpülni, s most le akarna esni. De csak szárnyra kapott újra, s ment tovább, néha czéltudatosan, sokszor vaktában. Azalatt pedig a mocsár szélén, de még a belsejében is egyre szólott a puska, s itt is, ott is lehetett 24