Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Kollegák

Kollegák. július vége volt s a fiatal ruczák ugyancsak kezdtek mozgolódni a lápon. Akkor még voltak lápok, a melyek külön világot s rejtelmes területeket alkottak. A pákász óraszámra tolhatta befelé a náderdőbe a esónyikot, mégsem érte végét. A csöndes erek úgy hálózták be az ingoványt, hogy labirintos utaikon csak az boldogulhatott, a ki tökéletesen otthon volt rajtok. Pedig a lápon eltévedni nem volt mulatságos. Rendes út ott nem vitt; a ki rossz irányban tévedt: órákig bolyonghatott czéltalanul, s akár örökre is ott veszhetett. Ki segíthetett volna rajta ? Ha hallotta is a pásztor a lápszéli réten, hogyan kiabál valaki a messzeségben: szavát meg nem érthette, mert azt elkapkodta a szél, eltompította a sűrű nádas. Legfeljebb azt gondolhatta, a kinek megcsapta a fülét a szokatlan lárma, hogy a pákászok riognak; egymást hívják vagy szidják. Talán megrongálta egyik a másik varsáit; vagy talán csak jelt adnak egymásnak, hogy hamarabb összeakadjanak. A kit ott ért az éjszaka, még ha tudta is a járást, megemlegette a magyarok istenét. Merthogy előjöttek a szunyogezredek, a melyek nappal tűrhető békességben vannak; megbújnak a nád keskeny levelei alatt, hozzátapadnak a vízinövényekhez, a hol mindenütt az árnyékot keresik. De alkonyattal megelevenednek. Ámbár kisebbnagyobb gerilla-csapatok folyvást mozgolódnak; a zöm, az egész töméntelen hadsereg, szereti megvárni az alkonyatot. Akkor egy-