Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Géza barátunknál

\ — Én? No ez nem rossz. Azt talán önöknek is tudniok illenék. érkezett: kik önök? — Furcsának találtam a modorát s rendreutasítólag feleltem: — Mi köze hozzá. — Már mint nekem? — kérdezte csudálkozva. — Igenis, önnek. Kicsoda ön? En itt itthon vagyok. A házigazda vagyok Most már Guszti is dühbe borult. — Mondja ezt a bolondnak, — kiáltotta. — Ez a tanya B. Gézáé s mi az ő vendégei vagyunk. A nyájas idegen keserűen kaczagott. — Haha! a B. Gézáé! . . . Hát az a gazember még most sem nyugszik tőlem? Az a passziója, hogy a nyakamra csődít mindenkit, a kit sohasem láttam. Nem először történik. Meghűlt bennem a vér. A lemondó táviratok tüzes betűkkel ugráltak előttem. Attól az imposztortól kitelhetett ilyesmi. Hisz egész életében a hunczutságon járt az esze. — Bocsánat uram, — hebegtem. — E szerint mi lóvá vagyunk téve. De hát hol van akkor a barátunk, B. Géza? Az idegen vállat vont. — Azt senki se sejti. Én már régóta kerestetem, de nem akadok rá. Csak hallomásból tudom, hogy néha megfordul itt a vasúti állomáson. — Akkor mi szépen vagyunk, — mondtam. — Mehetünk vissza, a hogy idejöttünk. Guszti vállalkozóbb volt s közbeszólt: — Ha már itt vagyunk... Bizonyosan azt akarta mondani, hogy akkor itt is maradhatnánk; de én hirtelen megrántottam a kabátját, hogy ne folytassa. A pézsmaruczák jutottak eszembe. Jobb innen eltűnni, a mig a csínyünket fel nem fedezik. Minthogy az idegen úr úgy sem akarta megérteni, hogy Guszti mire gondol: szépen elbúcsúztunk tőle és tovább álltunk. 20