Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Géza barátunknál

— Akkor tehát itt letelepszünk, — feleltem. — Legjobb barátai vagyunk az úrnak, s Budapestről jöttünk idáig, gyalog. Gondolhatja, jó lélek, milyen éhesek és szomjasak vagyunk. Lásson el bennünket gyorsan minden jóval. Nem bánja meg. Hogy a szavamnak nyomatékot adjak, mindjárt a markába nyomtam egy kis pénzt. Az idős nő arcza erre barátságosabb lett. — Tessen csak megszállani, mondta, mindjárt lesz minden. Addig itt van a kert; elég árnyékos, tó is van benne. Lehet csónakázni. Hisz ez pompásan indul. No, már nem fogunk unatkozni. Vidáman dobtuk le czókmókunkat. Fogtuk a puskánkat s lementünk a kertbe, a tóhoz. Guszti előre ment, minthogy én a szivartárczámért visszaszaladtam. Alighogy megtaláltam a tárczát, nagy durrogást hallok. Mi az ördög? gondoltam, tehát igaz lenne? Annyi rucza van itt? Rohantam a tóhoz. — Mire lövöldöztél? — kérdeztem Gusztit, gyanakodva. Büszkén mutatott néhány kimúlt ruczára, a melyek a hűs sás közt voltak kinyújtóztatva, a pocsolya partján. Közelebbről vettem szemügyre a ruczákat. Gyönyörű fiatal pézsmafajta volt valamennyi; kétakkora, mint a rendes házirucza. Géza bizonyosan féltékeny gonddal tenyésztette. — No, ezt jól csináltad, mondtam Gusztinak. Ezért Géza megöl. — Bambán nézett rám. — Hát ezek nem vadruczák? — Nem bizony, te szerencsétlen flótás. Hanem most hagyjuk abba a vadászatot és eszeljünk ki valamit, hogy ezt a hőstettet jóvá tegyük. Visszafelé indultunk s ekkor láttuk, hogy sietve jön szemközt egy úr. Nem is köszönt, úgy kérdezte, a mint hozzánk 19 2*