Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Parancs – parancs

— Mi az ördögre vár? — kérdem csudáíkozva. — Hát a hogy parancsolni tetszett. Jézusnak szent lelke, csak akkor jutott eszembe, hogy én az öreget itt hagytam a reggel. Azóta el nem mozdult az iroda ajtaja elől, pedig jól látta, hogy vadászni mentem a komámmal. — No hát ez is lelépett volna arról a deszkáról, fogadom, pedig magyar ember. A búgi erdész úgy vont vállat, mint a ki kicsinyel valamit. — Én ennél jobbat tudok. Mindenki ránézett. Ha már ez megszólal, akkor csakugyan tud valamit, mert rendesen olyan beszédes, mint a csuka. — Halljuk Kozárit, halljuk, — kiabálták a társaság tagjai. — Nem kell ahhoz sok szó, mondja az erdész, szinte röstelve, hogy íme, mennyire magára vonta a közfigyelmet. A kocsisomon mutatok valamit! Szólíttasd csak elő (ez a házigazdának szólt), Pap Ferencznek hívják. Csakhamar ott állt Pap Ferencz a társaság előtt. Kozári odament hozzá s megfogta előbb az egyik fülét. (Az ember állotta csöndesen.) — Jöjjenek ide az urak, mit látnak itt? Mindenki oda igyekezett s azt a bizonyos fület vizsgálgatta. — Apró lyukakat látunk rajta, — mondta a százados. — Hát ezen a másikon mit látnak? — kérdezte újra az erdész, s a kocsisa másik fülébe markolt. — Ezen is apró lyukak vannak, — bizonyították többen. — No lássák az urak; tudják-e, mitől van ez? Biz azt senki se tudta. — Lássák, ez olyan ember, hogy a hova én állítom, ott megáll. — Meg én, vágott közbe Pap Ferencz, a ki azt hitte, hogy neki bizonyítani illik, a mit a gazdája mond. — Kend most hallgasson, — förmedt rá Kozári. — Mondom, — folytatta, — hogy ez ott áll meg, a hova állítom. Pap Ferencz most már nem szólott, csak a szemöldökét rángatta le s fel, azzal jelezte, hogy: igenis úgy van. 13