Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Vadászat száz év múlva

Vadászat száz év múlva. Éppen déli tizenkét óra volt, a mikor a kengyeli kastély udvarában megharsant az ébresztő vadászkürt. Egy frakkba és selyem térdnadrágba öltözött úri ember iszonyúan erőlködött, hogy hangot csaljon ki valami ősrégi szerszámból, a mit mint a dédapák kedvelt hangszerét, ereklyeképen őrzött a kengyeli uradalom mai tulajdonosa. A mai tulajdonos felriadt a süvöltő hangokra, s így szólott magában : — igaz ni, ma korán kell felkelnünk, hisz' ma vadászat van. Csöngetett s ásítva parancsolta meg frakkos szolgájának, hogy hozza elő a vadászholmikat, keltse fel egyúttal a vendégeket is és sürgesse meg a reggelit, mert legkésőbb három óra tájban indulni kell, ha nem akarják koczkáztatni a nap sikerét. Kengyeli Kengyelffy Diadalnak hívták a „mai tulajdonost". Ebben az időben a nemesi titulusokért való versengés már megint tetőpontját érte el; a kinek csak egy nemesi előneve volt, azt mint igen közönséges származású atyafit, lenézték a patinás czímerű családok. Az újmódi a hazafiassal társúlva, egészen kiforgatta a kalendáriumban található keresztneveket; nem hívták többé az embereket Péternek, Pálnak, Jánosnak, hanem Diadalnak, Erősnek, Nyakasnak, Hazafinak; a nőket pedig ily nevekre jegyezte be az anyakönyvi hivatal: Angyal, Pillangó, Gerlicze, Csillag, Isteni. Tehát kengyeli Kengyelffy Diadal hozzáfogott, hogy felöltözzék, nekikészüljön a vadászatnak. Jó meleg őszi nap volt, s így talpig fehérbe bújt, mint valamikor a Szaharán lovagló beduinok. Czipője, a mely inkább papucsnak illett be, gummiból volt, hogy a legkisebb 137