Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

A „hivatalosak"

Oldalt, nem messze, kanyarodik az igazi országút, annak a könyökénél gubbaszt az az útszéli csárda, a melyről a sártói ember beszél. — Odamenjünk? — Menjünk. — Hát a „hivatal?" — Gondoltam valamit. Minek járjuk ketten a bolondját. Kend ideadja a maga levelét, én odaadom kendnek az enyimet. Utat takarítunk meg. — Aunye! de okos ember kend! Hanem az enyim úgy szól, hogy: „szömillesen". (Megmutatja a levelet, arra csakugyan ez van írva: „ személyesen".) — Sebaj! Én is úgy adom oda otthun. — De hát nem érti kend? „Szömillesen" annyi, hogy ezt énnékem, magamnak, szömillesen kell odaadnom. A kucsmás ember gondolkodik. — Lehet, — mondja végül. — Hát megyünk vagy nem megyünk? — Hova? — A csárdába. — A csárdába? No, oda ippen hogy megyünk! — Nohát menjünk. Mennek. A csárdában egyéb sincs, mint savanyú vinkó, meg papramorgó. A kalapos ember rendel egy fél „messzőt". — Egy korty kendnek, egy korty nekem. Elég kóstolónak. Azután a kucsmás ember rendel. Ráköszönti az üveget a kalaposra: Adj' isten, atyafi! — Kendnek is atyafi! — Hogy ízlett atyafi? — Kóstolja kend atyafi. Megrepetálják. Akkor azt mondja a kucsmás: — Hallja-e kend, mégsem úgy van az a „szömillesen". — Hát hogy? 123