Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

A „hivatalosak"

— Úgy, hogy annak kell adni a levelet, a kinek szól. De akárki adhatja. A kalapos ember gondolkodik. — Lehet, — mondja végül. — Akkor hát mi mégis megtakaríthatnók az útat. — Hogy gondolja kend? — A hogy mondtam. Kend viszi az én levelemet, én a kendét. A kalapos embernek csillog a szeme, (jövet is szopogatott volt az üvegéből), nem egészen világos előtte a dolog, tanakodik. — Szömillesen? — kérdi nyomatékkal. — Ügy hát! Kend is szömillesen viszi, én is. — Akkor ihatunk rá még egy porcziót. — Csárdás! Két porcziót, de külön hozza, mert kocczintani fogunk. Kocczintanak. — Isten éltesse kendteket! — Kendteket is! (Kicserélik a leveleket.) A kalapos ember megriszálja a torkát s így szól: — Kend nem is tudja, hogy én most kibékültem kenddel. — Hát haragvék kend én rám? — Az a'. — Minek? No lám. — Tudja kend, a mikor elibém hajtott a fakójával? az őszi vásárkor. A kupecz mán megvette vón' a csikaimat, oszt' hogy nem bírtak a fakóval . . . — Abban maradt a vásár. — Az a'. — Pedig a fakó nem is az én lovam. — Kié? — Az uraságé. -— Tudom. — Hát akkor mit kérdi? — Mégis csak kend hajtott. Hajthatott vón' biz' gyöngébben is. így romlott el a vásár. — Majd kipótolom jövő vásárkor. 124