Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Gyuri bácsi

Összetettem a kezemet s fogcsikorgatva könyörögtem neki szemjátékkal: üljön le kérem, ne mocczanjon! . . . Alighogy leült, — hah! — észrevettem valamit egy keskeny nyíláson! Egy szürke foltot, a mely a völgy árkában, szorosan a patak partján, kullogott errefelé. jaj nekem! ... a farkas! . . . Csak Málcsi meg ne sejtse; — csak most meg ne mozduljon! . . . A farkas gyanútlanul közeledett, a nélkül, hogy lépését hallani lehetett volna. A patak szélen puha gyep volt, azon lépegetett s hátra fülelt, arra, a honnan a hajtók lármája hangzott. Nagyszerű, hatalmas állat volt. A legnagyobb kost is könnyen czipelte volna a foga közt. Málcsi úgy nézett rám, mintha mindjárt meg akarna szólalni. A tekintetéből ezt olvastam ki: „mondjon valami szépet, lovagom". Remegett a térdem a felindulástól. Ha Málcsi megmocczan, biztos, hogy elájulok. Hisz akkor oda a farkas mindörökre; pedig már nem is térhet másfelé, egyenest ide kell neki jönnie. A hátunk mögött, messzire, egy kakuk kezdett szólani. Ez okozta a tragédiát. Málcsi nyilván azt hitte, hogy ha a kakuk kakukkolhat, mért ne kakukkolhatna ő is; — és rákezdte halkan, édesen, velem kaczérkodva: kakuk-kakuk! E pillanatban meg tudtam volna ölni; de mit ért volna az is. A farkas megtorpant, lehúzódott s villámgyorsan fordult meg, vagy hetven lépésnyire tőlem. Semmivel sem törődtem többé; arczomhoz kaptam a puskámat s minthogy egy hüvelyknyi szabad helyem sem volt másfelé, tehát éppen a Málcsi feje fölött alig egy arasznyira: brumm ! brumm! neki dupláztam a menekülő toportyánnak. 6